Van egy régi mondás: „Hiszem, ha látom.” De mi van akkor, ha épp az, amit nem látok, hat rám a legjobban? Az egyén hajlamos azt gondolni, hogy amit nem tapasztal közvetlenül, az nem létezik. Mintha a valóság kizárólag az érzékelésünkön keresztül nyerne jogot a létezésre. Ez az alapállás egyszerre kényelmes és veszélyes. Nézzük meg, miért.
A láthatóság illúziója
Az emberek többsége vizuális lény. Amit látunk, azt elhisszük. Amit nem látunk, arról gyakran megfeledkezünk, vagy egyenesen tagadjuk a létezését. Ez azonban torz valóságérzékeléshez vezet. A világ túlnyomó része ugyanis nem látható a szó szoros értelmében.
Nem látjuk a gravitációt, csak a hatását. Nem látjuk a széndioxidot a levegőben, mégis hat ránk. És nem látjuk mások belső világát – a félelmeiket, vágyaikat, fájdalmukat – de érezzük őket. Nem látjuk a gondolatokat, de ettől még ott vannak.
A pszichológiai vakság
Sokszor az „amit nem látok, az nincs” hozzáállás a saját pszichénk működését is megmérgezi. Tagadjuk a problémákat, amiket nem akarunk látni. Egy házasságban például el lehet nézni a jeleket, amik arra utalnak, hogy a kapcsolat válságban van – amíg ki nem robban valami, amit már lehetetlen ignorálni.
Ugyanez igaz a mentális egészségre is: ha nem veszünk tudomást a szorongásról, depresszióról, az nem szűnik meg – csak elmélyül.
Ez a mechanizmus gyakran nem tudatos. Az emberi agy úgy van huzalozva, hogy elkerülje a kényelmetlen igazságokat. Amit nem látunk – vagy inkább: amit nem akarunk látni – azt nem kell feldolgoznunk. Csakhogy ez hosszú távon mindig megbosszulja magát.
A szándékos vakság
A szándékos vakság egy pszichológiai és jogi fogalom, amely azt jelenti, hogy valaki szándékosan nem vesz tudomást bizonyos tényekről, mert az igazság felismerése kényelmetlen, félelmetes, vagy felelősséget vonna maga után.
A személy nem akar tudni valamiről, amit egyébként felismerhetne vagy felismernie kellene, ha igazán nyitott szemmel járna. Ez lehet tudatos vagy félig tudatos is.
A szándékos vakság a magyar jogban nem önálló fogalom, de beilleszthető a szándékos elkövetés körébe. A Btk. 7. § (2) bekezdése szerint: Szándékosan követi el a bűncselekményt, aki a cselekmény következményeit kívánja, vagy e következményekbe belenyugszik.
A bántalmazás láthatatlansága
Különösen súlyos következménye van ennek a szemléletnek bántalmazó kapcsolatok esetén. A kívülállók – és gyakran maga az áldozat is – hajlamos azt gondolni: „ha nincs nyoma, akkor nem történt meg”. A fizikai erőszak hiánya miatt az érzelmi, verbális vagy pszichológiai bántalmazás gyakran láthatatlan marad. Nem maradnak zúzódások, nem törik el semmi – de belül valami mégis eltörik.
Az áldozat sokszor maga is kétségbe vonja saját tapasztalatait: „Lehet, hogy túlreagálom?” „Biztos csak félreértem.” Ez a kétely az egyik legerősebb fegyver a bántalmazó kezében. A valóság elferdítése, a másik önérzékelésének megingatása – ez a gaslighting (gázlángozás). És ez pontosan az a pont, ahol az „amit nem látok, az nincs” pusztítóvá válik.
A környezet is gyakran vak. „De hisz mindig kedves volt!” – mondják. Csakhogy a bántalmazás gyakran négyszemközt történik, zárt ajtók mögött, vagy épp olyan formában, amit nehéz megfogni: kontroll, elnyomás, megalázás, elbizonytalanítás. Ezeket nem lehet lefényképezni. De attól még valóságosak.
Ahhoz, hogy valóban segítsünk, nem elég a nyilvánvalót keresni. Fel kell ismernünk: amit nem látunk, az lehet, hogy épp a legveszélyesebb.
A tudomány kontra érzékelés
Ha a tudomány csak azt vette volna figyelembe, amit az emberek látnak, még mindig lapos Földről beszélnénk. A mikroszkóp felfedezése előtt senki nem „látta” a baktériumokat – mégis, ott voltak, és öltek. A rádióhullámokat sem látjuk, mégis működik a Wi-Fi.
A tudomány egyik legnagyobb érdeme épp az, hogy túllép az érzékeinken. Eszközöket és módszereket ad, hogy észrevegyük azt is, amit a szemünk elől rejtve marad. Így válik egyre világosabbá: a valóság jóval nagyobb, mint amit érzékelünk.
A társadalmi vakság
Társadalmi szinten is működik a „nem látom, tehát nincs” gondolkodás. Ha nem látunk szegénységet, könnyű azt hinni, hogy nincs is. Ha a saját buborékunkban mindenki egészséges, iskolázott és biztos egzisztenciával bír, könnyű azt gondolni, hogy „minden rendben van”.
Ez a fajta vakság az empátia ellentéte. Nem látni a másik ember helyzetét nem mentesít a felelősség alól. Sőt, a felelősség épp abban áll, hogy megpróbáljuk észrevenni azt is, ami kívül esik a látóterünkön.
A neurodiverzitás láthatatlan dimenziói
A „amit nem látok, az nincs” mondás különösen félrevezető lehet, ha a világot egy neurodivergens személy nézőpontjából vizsgáljuk. Az autizmus, ADHD, „figyelemzavar” érzékszervi feldolgozási különbségek, „disz”-ek, vagy más neurodivergens állapotok esetén az érzékelés és az észlelés radikálisan eltérhet a „neurotipikus” többségtől. Itt jegyzem meg, hogy ezek egyike sem „hiba”, -így nem helyes, sőt bántó a „zavar” elnevezés, – hanem másféle idegrendszeri működés, amely kihívásokat és erősségeket is hozhat.
Egy autista ember például nem biztos, hogy ugyanazokat az ingereket észleli, mint mások. Van, aki túlingerlődik, más viszont alulérzékeny – például nem veszi észre, ha hideg van, vagy ha valaki feszült mellette. Az érzékelés itt nemcsak vizuális kérdés, hanem hangokra, érintésre, illatokra, ritmusra, térre is kiterjed. A világ lehet zavaróan harsány vagy tompán távoli.
Ez nem azt jelenti, hogy ezek a dolgok nincsenek jelen – csak azt, hogy nem ugyanúgy jelennek meg a tudatban. Egy neurodivergens személy néha épp azt nem „látja”, amit a többiek nyilvánvalónak tartanak. De ez visszafelé is igaz: a külvilág sem látja, hogy mi zajlik benne.
A neurodiverzitás láthatatlan. Sok esetben nincs külső jele annak, ha valaki autista vagy ADHD-s. De ez nem jelenti azt, hogy az illető nem küzd. Csak épp a harc nem látványos. Ezért gyakran kapják meg ezek az emberek, hogy „túlérzékeny”, „lusta”, „figyelmetlen”, „hisztis” jelzőket – holott ezek a címkék az érzékelés és feldolgozás másfajta működéséből erednek, nem jellemhibából.
Ironikus módon tehát épp azok látnak meg dolgokat, amiket mások nem, akik maguk is gyakran láthatatlanok a társadalom számára.
Az egyik legfontosabb lépés a neurodiverzitás megértésében az, hogy elfogadjuk: nem mindenki érzékeli ugyanazt a világot ugyanúgy. Ez nem hiba, nem betegség, hanem állapot. És csak azért, mert valaki másképp érzékeli a valóságot – vagy épp nem tud kifejezni valamit, amit érez –, az nem jelenti azt, hogy az nincs.
A láthatatlan értékek
A legfontosabb dolgok az életben nem láthatók. Nem látjuk a szeretetet, de érezzük. Nem látjuk a bizalmat, de tudjuk, ha jelen van – és azt is, ha hiányzik. Erkölcs, elvek, lojalitás – egyik sem kézzel fogható. Mégis ezek tartják össze a kapcsolatokat, közösségeket, társadalmakat.
Aki kizárólag a „kézzelfogható” dolgokat ismeri el valódiként, az épp azt veszíti el, ami igazán fontos.
Amit nem látok, de mégis van
Ez az egész gondolatmenet nem arról szól, hogy ne bízzunk a szemünkben – hanem arról, hogy ne korlátozzuk a valóságot arra, amit látunk. A világ jóval összetettebb annál, mint amit az érzékeinkkel felfogunk.
Valójában a felnőtté válás egyik jele, hogy képesek vagyunk elfogadni: a dolgok nem attól léteznek, hogy mi tudomást veszünk róluk. A probléma attól még probléma, ha nem beszélünk róla. A veszély attól még veszély, ha nem látjuk. És a lehetőség attól még lehetőség, ha még nem ismertük fel.
„Amit nem látok, az nincs” önámítása
„Amit nem látok, az nincs” – ez egy önámító mondat. Egy kényelmes hárítás. A világ ettől sokkal bonyolultabb, és mi is sokkal többek vagyunk annál, mint amit mások vagy akár mi magunk látunk.
A valóság nem attól függ, hogy látjuk-e. Attól függ, hogy hajlandók vagyunk-e elismerni.
Felhasznált források, szakmai háttér
- Daniel J. Levitin: Agyunk zenéje
- Oliver Sacks: A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét
- Robin Stern: The Gaslight Effect
- Temple Grandin: Thinking in Pictures és más munkái
- Dr. Devon Price: Laziness Does Not Exist
- Neuroclastic.com – neurodivergens közösségi írások
- WHO és APA tanulmányok az érzelmi bántalmazásról és gaslightingről
- Rutger Bregman: Humankind
- Alain de Botton és a The School of Life munkássága
- Feminista irodalom a láthatatlan munkáról és társadalmi egyenlőtlenségekről
Fontos megérteni, hogy amit nem látunk, az is lehet nagyon is valóságos – és gyakran ez a legfontosabb felismerés.
