amikor a bűntudatkeltés mögött fájdalom lakik
Vannak mondatok, amelyek látszólag közömbösek, valójában azonban mély érzéseket takarnak. Ilyen az is, amikor valaki azt mondja: „Ne is fáradj, már úgysem érdekel.”
Első hallásra talán hidegnek, elutasítónak tűnik, mintha az illető már semmit sem érezne. De ha egy pillanatra megállunk, és mögé nézünk, könnyen kiderülhet, hogy ez a mondat valójában nem közönyből, hanem fájdalomból született.
Sokszor nem a nemtörődömség, hanem a csalódottság beszél belőle. Aki kimondja, talán már többször is hiába várt valamire – figyelemre, törődésre, egy ígéret betartására -, és most inkább elrejti a fájdalmát egy lemondó mondat mögé. Ez egyfajta érzelmi védekezés: ha kimondom, hogy „már nem érdekel”, akkor talán kevésbé fáj, hogy valójában nagyon is érdekel.
Az ilyen kommunikáció azonban ritkán hoz valódi megértést. A másik fél gyakran nem a mögöttes érzést hallja meg, sőt még csak nem is a csak a bezárkózást, a távolságot, hanem egy érzelmi manipulációként megjelenik a bűntudatkeltés. És így mindketten magukra maradnak – az egyik a bűntudattal, a másik a meg nem értettséggel.
Pedig lehet ezt másképp is. Az őszinte, erőszakmentes kommunikáció arról szól, hogy vállaljuk, mi van bennünk valójában. Például:
„Csalódott vagyok, mert számítottam arra, hogy megteszed, amit ígértél. Fontos lenne számomra, hogy megbízhassak benned.”
Vagy akár:
„Most kicsit csalódottnak érzem magam, mert hiába vártam valamire, ami nekem fontos lett volna. Jólesne, ha legközelebb komolyan vennéd, amit megbeszélünk.”
Amikor így beszélünk, már nem támadunk és nem védekezünk, hanem kapcsolódunk.
Nem bűntudatot keltünk, hanem megmutatjuk, hogy mit érzünk és mire vágyunk. És ez az a pont, ahol a kommunikáció valódi kapcsolattá alakul: ahol nem az számít, ki hibázott, hanem az, hogy megértsük egymást.
Mert a legtöbbször nem az fáj igazán, hogy a másik nem tett meg valamit, hanem az, hogy nem látta, mennyire fontos volt ez nekünk.
