Van egy mondás, amit sokszor hallunk, amikor valami véget ér: Ha becsukódik egy ajtó, kinyílik egy másik.
Szeretem ezt a mondatot, de azt gondolom, hogy van benne valami, amit gyakran kihagyunk. Azt, hogy amikor egy ajtó becsukódik, egyáltalán nem biztos, hogy azonnal látjuk a másikat. Sőt, sokszor csak állunk a becsukott ajtó előtt, és nem értjük, mi történt.
Lehet, hogy egy kapcsolat ért véget, amiről azt gondoltuk, hogy örökre szól. Lehet, hogy megszűnt egy munkahely, amely hosszú évekig az életünk fontos része volt. Lehet, hogy egy terv nem úgy sikerült, ahogy elképzeltük, vagy egyszerűen eljutottunk oda, hogy valamiről már tudjuk: ezt így tovább nem szeretnénk. Olyan is van, amikor valójában el sem akartunk jönni, hanem csak valakivel együtt kisodródtunk.
És ilyenkor nagyon nehéz rögtön az új lehetőséget látni.
Mert az ajtó mögött ott van mindaz, amit ismertünk. Még akkor is, ha nem volt minden jó. Még akkor is, ha már régóta éreztük, hogy változtatni kellene. Az ismerős sokszor biztonságosabbnak tűnik, mint az, amiről még semmit sem tudunk.
Ezért van, hogy néha sokáig visszanézünk. Azt gondoljuk, talán mégis vissza lehetne menni. Talán lehetett volna másképp. Talán, ha mi másképp csináljuk, ha a másik megváltozik, ha még egy kicsit várunk, akkor minden rendeződik.
Közben pedig lehet, hogy valami már régen megváltozott bennünk. Vagy soha nem volt jelen. És talán éppen ez az egyik legnehezebb része a változásnak: nemcsak azt kell elfogadnunk, hogy valami véget ért, hanem azt is, hogy nekünk kell megtalálnunk, mi legyen ezután.
Mi történik akkor, amikor valaki kilép egy régóta működő csoportból?
Kívülről talán egyszerűnek tűnik: valaki úgy döntött, hogy nem szeretné folytatni, és elmegy.
De például egy hosszabb ideje együtt lévő, csendesen működő, terápiás jellegű önsegítő csoportban ennél jóval több történik. Ezekben a csoportokban az emberek nem egyszerűen hetente találkoznak és beszélgetnek. Mély dolgokat hoznak be. Olyanokat, amiket máshol talán nem mondanak ki. Ismerik egymás történeteit, reakcióit, nehézségeit, és közben valami közös is létrejön közöttük.
Ezért amikor valaki kilép, az nemcsak annak a története, aki elmegy.
Annak, aki kilép, lehet benne megkönnyebbülés, bizonytalanság, veszteség, kíváncsiság, akár ambivalencia is. Lehet, hogy hirtelen felindulás, de az is lehet, hogy sokáig készült erre a döntésre, miközben a csoport többi tagja csak most szembesül vele.
A bent maradókban pedig egészen más dolgok mozdulhatnak meg.Hiányozni fog valaki, akinek már helye volt közöttük. Lehetnek kérdések: Miért megy el? Tehettünk volna valamit másképp? Mi lesz most velünk? Változik ettől a csoport? És akár olyan érzések is megjelenhetnek, amelyeket nem könnyű beismerni: csalódás, düh, félelem, bizonytalanság. szomorúság vagy éppen megkönnyebbülés.
És mindez egyszerre is igaz lehet.
Talán éppen ezért nem olyan egyszerű egy csoportból való kilépést úgy kezelni, hogy „rendben, akkor folytatjuk tovább”. Mert a csoport is veszít valamit.
De közben valami más is történhet. A hiányzó ember helyén megváltozik a csoport dinamikája. Új kapcsolódások jelenhetnek meg. Olyan dolgok kerülhetnek felszínre, amelyek korábban nem tudtak megmutatkozni. A csoportnak újra meg kell találnia az egyensúlyát.
Vagyis itt is becsukódik egy ajtó.
És egy ideig talán mindenki inkább azt az ajtót nézi, amelyik bezárult. Az új ajtó pedig még nem látszik.
Talán ezért sem gondolom már annyira könnyűnek azt az egyszerű mondatot, hogy „ha becsukódik egy ajtó, kinyílik egy másik”. Inkább azt érzem, hogy néha előbb el kell gyászolnunk, ami bezárult, hogy egyáltalán észrevegyük, merre lehet továbbmenni.
Az új ajtó ugyanis nem mindig látványosan nyílik ki.
Néha egy döntésben jelenik meg. Abban, hogy valamire végre nemet mondunk. Abban, hogy kipróbálunk valamit, amit korábban nem mertünk. Lehet, hogy megnyílunk valaki felé, ami addig elképzelhetetlennek tűnt. Vagy abban, hogy elengedünk egy régi elképzelést arról, hogyan kellene lennie az életünknek, a dolgoknak, vagy éppen hogyan kellene működniük másoknak. És néha egészen egyszerű, hétköznapi dolgokban.
És azon az ajtón be is jöhet valaki.
Most például nekem is becsukódott egy ajtó, és kinyílt egy másik.
Nemrég történt egy ilyen változás az életemben. Új helyen fogadom az ügyfeleimet, a Móricznál. Nagyon jól megközelíthető hely, és számomra ez sok szempontból nagy előrelépés. Igazán örülök neki, mert régóta vágytam egy olyan térre, ahol tényleg nyugodtan lehet dolgozni.
Van pl. egy apróság, ami különösen sokat jelent: Nem csöngetnek ránk 55-kor. 😊
Lehet, hogy ez kívülről nem tűnik olyan nagy dolognak, de engem a korábbi helyen ez mindig frusztrált. Egy coaching ülésben fontos számomra, hogy legyen egy nyugodt, zavartalan tér, ahol tényleg jelen lehetünk. Amikor pedig arra gondoltam, hogy 55-kor megszólal a csengő, az mindig kizökkentett ebből. Most ez is megoldódott.
Ha becsukódik egy ajtó, kinyílik egy másik.
Ez mindig olyan reményteli, csodaszerű! Talán, ezért szeretem ezt a mondást, még akkor is, ha az élet ennél egy kicsit összetettebb.
A hangsúly inkább azon van, hogy az új lehetőség sokszor tényleg ott van, csak nem ugyanúgy néz ki, és nekünk kell észrevenni vagy belépni rajta.
Mert igen, vannak ajtók, amelyek bezáródása fáj. Amikor valakitől, valamitől, egy régi életszakasztól búcsúzunk, akkor az új lehetőség sem tudja azonnal betölteni annak a helyét, amit elveszítettünk. Kell idő, hogy elgyászoljuk, ami mögöttünk maradt.
És vannak olyan ajtók is, amelyek bezáródásakor szinte fellélegzünk. Mert végre véget ért valami, amiről már régóta tudtuk, hogy nem jó nekünk.
És olyan is van, amikor végre megteszünk valamit, amit előtte nem mertünk. Az előző ajtó mögötti tér csak arra volt hivatott, hogy felkészítsen erre. Lehet, hogy először még nem látjuk tisztán. Lehet, hogy egészen másképp néz ki, mint amire számítottunk. De egyszer csak észrevesszük, hogy van egy másik út, egy másik hely, egy másik lehetőség, vagy éppen egy másik dinamika, amire korábban talán nem is gondoltunk. És ilyenkor utólag már könnyebb megérteni, miért kellett annak az előző ajtónak becsukódnia.
Van, amikor pedig még vissza lehet fordulni. Lehet újra megpróbálni, lehet visszatérni, lehet valamit másképp folytatni. És van olyan helyzet is, amikor már tudjuk, hogy az nem visszatérés lenne, hanem visszalépés.
Talán éppen ettől szép és izgalmas az egész: hogy nem látjuk előre, melyik ajtó hová vezet, és néha még azt sem tudjuk azonnal, jól döntöttünk-e.
„Mi Atyánk, ki vagy a mennyekbe’, mondd csak, melyik ajtón menjek be?”
(Tankcsapda: Mennyország Tourist)
De bármelyik úton is indulunk tovább, mindig találhatunk benne valamit, ami formál bennünket, akár csak azáltal, hogy megállunk egy pillanatra, és megnézzük, mi volt ebben a mi részünk, mit tanultunk belőle, és mit szeretnénk legközelebb másképp csinálni.
