Az elengedés fáj. De minél jobban nem engeded el, annál jobban fáj. Kapaszkodsz bele, szorítod magadhoz és egyre fáradtabb vagy, fogy az energiád, és már arra sincs erőd, hogy a jelen pillanatait megéld. Bezárod magad, egyhelyben toporogsz.
Ha nem tudsz a jelenben lenni, a múlton töprengsz, hibáztatod magad, vagy a jövőn aggódsz, mindenhol vagy és sehol sem vagy, de legfőképpen a jelenben nem vagy.
Az elengedés egy döntés, egy elhatározás. Az elengedés fáj. De a nem elengedés, még sokkal tovább fáj, és visszatekintve, az elszalasztott pillanatok, az elmulasztott lehetőségek is fájnak.
Akit szerettünk nehéz elengedni. De valóban a másik embert kell elengednünk?
Sokszor valójában nem is másikat kell elengednünk, hanem azt az álmot, amit létrehoztunk. Sokszor nem is a másik emberhez ragaszkodunk, hanem a kapcsolathoz. A kapcsolathoz, amibe beleképzeltük magunkat, amibe azt képzeltük bele, hogy minden szép és jó, de nem az.
Sokszor azt nem is nézed, a másik elég jó-e neked. Tényleg ő az, aki mellett önmagad lehetsz? Tényleg ő az, aki megért, aki támogat? Aki mellett olyanná válsz, amilyen lenni szeretnél? Aki mellett nem kell szerepet játszanod, mert téged akar látni. Aki elfogad olyannak amilyen vagy. Valóban ő az, aki gondoskodik rólad, aki figyel rád, amikor kell, de aki mellett szabadon szárnyalhatsz?
Megnézted valaha mit nyerhetsz azzal, ha elengeded? Amíg veled van, amíg kapaszkodsz belé, addig nem engedsz teret az újnak, nem engedsz teret a változásnak.
És akkor, amikor elengeded, akkor adsz új esélyt magadnak, hogy megtaláljon az, aki mellett az lehetsz, aki mélyen legbelül mindig is szerettél volna lenni.
