Az ember sokszor akkor kapja meg azt, amire szüksége van, amikor ő maga is hozzájárul ahhoz, hogy mások megkaphassák, amire szükségük van.
Van egy történet, amit nagyon szeretek:
Mennyország és POKOL
Egy ember lehetőséget kapott egy angyaltól, hogy még életében megnézhesse a poklot és a mennyországot.
Először a pokolba látogattak el. Egy hatalmas termet láttak, amelynek közepén egy asztal állt, roskadásig megrakva a legfinomabb, legillatosabb ételekkel. Az asztal körül emberek ültek, de mindannyian csontsoványak, sápadtak és éhesek voltak. A kezükre hosszú, nehéz kanalak voltak erősítve. A kanalak nyele olyan hosszú volt, hogy elérték vele a tálakat, de nem tudták a saját szájukhoz emelni az ételt. A teremben állandó sírás, veszekedés és a tehetetlen düh zaja uralkodott. Az emberek egymást lökdösték, és irigykedve nézték a fogásokat, miközben éhen haltak a bőség közepén.
Ezután az angyal elvitte az embert a mennyországba. A terem pontosan ugyanúgy nézett ki: a közepén ugyanaz a hatalmas asztal állt, tele ugyanazokkal a fenséges ételekkel. Az emberek kezére itt is pontosan ugyanolyan hosszú és nehéz kanalak voltak rögzítve, amelyekkel képtelenség volt saját magukat etetni.
Itt azonban a teremben nevetés, ének és boldogság honolt. Az asztal körül ülők mind jól tápláltak, egészségesek és elégedettek voltak. Az ember elcsodálkozott, és megkérdezte az angyalt: „Hogy lehet ez? Hiszen a feltételek ugyanazok!”
Az angyal rámosolygott, és így felelt: „Ez egyszerű. Itt az emberek megtanulták, hogy egymást kell etetniük.”
A történet egyszerű, talán már sokszor hallottuk is valamilyen formában. Mégis eszembe jut, amikor önsegítő csoportról beszélünk. Mert itt valami hasonló történik. Nem azért ülünk egy asztalhoz, mert mindannyian ugyanazt tudjuk, és nem is azért, mert valamelyikünk birtokolja a megoldást, amit majd szépen továbbad a többieknek. Azért vagyunk ott, mert mindannyiunknak van valamije, amit hozunk magunkkal, és mindannyiunknak van valamije, amire szükségünk lehet a többiektől.
Van, aki éppen tele van kérdésekkel. Van, aki most nehéz időszakban van. Van, aki már átment valamin, amivel egy másik ember éppen most találkozik. Van, aki egy történetet tud megosztani, egy érzést, egy felismerést, egy saját tapasztalatot. És van, amikor valaki egyszerűen csak figyelni tud. Ezekből épül fel a közös asztal.
És talán ez az egyik legfontosabb különbség egy önsegítő csoport és sok más segítő helyzet között: nem csak kapni jövünk, hanem adni is.
Nem feltétlenül nagy dolgokat. Nem kell mindenkinek bölcsnek lennie, és nem kell mindenkinek tudnia, hogyan lehetne megoldani a másik problémáját. Néha egy őszinte mondat az, amit adni tudunk. Máskor egy saját történet. Vagy az, hogy valaki végre kimondhat valamit, amiről azt hitte, hogy csak vele történik meg.
És közben mi magunk is kapunk
Talán éppen ettől válik a csoport élővé. Ha csak egy irányba történik az áramlás, valami előbb-utóbb megbillen. Ha mindig ugyanaz az ember hozza a saját történeteit, a többiek pedig csak hallgatják, ő egy idő után elfáradhat. Ha pedig valaki folyamatosan csak hallgat, segít, figyel, miközben a saját dolgai nem kapnak helyet, ő is könnyen kiürülhet.
A hosszú nyelű kanállal ugyanis nem lehet egyedül enni. De egymást sem kell erőszakkal etetni.
Ez talán egy apró, de fontos különbség. Attól, hogy én látok valamit a másik életében, még nem biztos, hogy neki is ugyanazt kell látnia. Attól, hogy nekem bevált valami, nem lesz automatikusan jó neki is. És attól, hogy nagyon szeretném, hogy valaki végre megtegye azt a lépést, amit szerintem már rég meg kellene tennie, még nem tudom a kanalat a szájába nyomni. A segítséget sem lehet ráerőszakolni a másikra. Mert nem ugyanaz segít egyikünknek, és a másikunknak. Vagy az is lehet, hogy még nem tart ott a folyamatban.
Egy önsegítő csoportban ezért nem az a cél, hogy egymásnak megmondjuk, mit kellene csinálnunk. Nem attól segítünk, hogy gyorsan megoldást gyártunk a másik helyzetére. Sokkal inkább attól, hogy odaadjuk, amink van, és hagyjuk, hogy a másik eldöntse, mit kezd vele.
| „Nekem ez segített.” | |
| „Én ezt éltem át.” | |
| „Amikor hallgatlak, bennem ez történik.” | |
| „Erről eszembe jutott valami.” |
A másik pedig eldöntheti, hogy mit tud ebből magával vinni, mi az, ami megszólítja, és mi az, ami most éppen nem az övé. A segítség talán éppen attól marad segítség, hogy lehetőséget adunk, más perspektívát nyitunk ki, vagy csakk éppen visszatükrözzük, mit váltott ki belőlünk, de nem döntjük el helyette, mire van szüksége.
Van, amikor csak ülünk az asztal körül, beszélgetünk, figyelünk egymásra, és még nem tudjuk, mit tudunk adni, és azt sem nekünk mire lesz szükségünk. De talán éppen ettől működik.
