A cél és a nyíl
Egyszer volt, hol nem volt, élt egy íjász, aki nagyon büszke volt a tudására. Minden nap gyakorolt a céltáblán, és mindig pontosan találta el a közepét. Azt gondolta, hogy ő a legjobb íjász a világon, és senki sem tudja megverni.
Egy napon úgy döntött, hogy megmutatja a környékbeli falvaknak, milyen ügyes. Elindult hát az úton, és mindenhol, ahol talált egy céltáblát, kilőtt rá egy nyilat. De nem a közepére célzott, hanem egy másik nyíl mellé, amit valaki más lőtt oda korábban. Így azt akarta bizonyítani, hogy ő jobban tudja, hol van a valódi cél.
Ahogy haladt tovább az úton, egyre több céltáblán hagyta ott a nyilát. A falusiak csodálkozva nézték, hogy ki lehet az a bátor íjász, aki így kihívja őket. Végül elérte az utolsó falut, ahol egy nagy fa alatt látott egy céltáblát. Odament hozzá, és látta, hogy tele van nyilakkal. De nem akárhogyan: minden nyíl pontosan a közepén volt.
Az íjász elámult. Ki lehet az a mesterlövész, aki ilyen tökéletesen talál? Gondolta magában. Aztán eszébe jutott az ötlete. Elővett egy nyilat, és úgy lőtte ki, hogy átszúrja az egyik középső nyilat. Így azt hitte, hogy megmutatta, hogy ő még annál is jobb.
Büszkén nézte a művét, amikor egyszer csak megszólalt mögötte egy hang:
- Miért tetted ezt?
Megfordult, és meglátott egy kisfiút, aki szomorúan állt mellette.
- Én vagyok az – mondta az íjász. – Én lőttem ki ezt a nyilat. Nem láttad, milyen pontos voltam?
- De igen – felelte a kisfiú. – De ez nem volt szép tőled. Ezeket a nyilakat én lőttem ki.
- Te? – kérdezte az íjász hitetlenkedve. – Hogyan lehetséges ez? Te vagy a legjobb íjász a világon?
- Nem tudom – mondta a kisfiú. – Én csak szeretek játszani ezzel az íjjal és ezekkel a nyilakkal. Apám adta nekem őket ajándékba. Minden nap idejövök, és lődözöm őket a fa felé. Nem is nézem, hova mennek. Csak élvezem a játékot.
Az íjász szégyenkezve hallgatta a kisfiú szavait. Rájött, hogy ő egész életében rosszul értette a célokat. Azt hitte, hogy csak akkor ér valamit, ha másoknál jobban teljesít. De most látta, hogy ez nem igaz. A valódi cél az volt, hogy örömöt leljen abban, amit csinál. És hogy tisztelje mások eredményeit is.
Bocsánatot kért a kisfiútól, és visszaadta neki a nyilát. Aztán elköszönt tőle, és hazaindult. Útközben eltávolította a nyilait a céltáblákról, és békén hagyta a falusiakat. Megfogadta, hogy többé nem fog dicsekedni a tudásával, hanem inkább megosztja azt másokkal, akik tanulni akarnak tőle. És hogy mindig emlékezni fog arra a kisfiúra, aki megtanította neki, mi a valódi cél.
